Prológus

ZALÁN

Hogy ki is vagyok én? Talán a nevemre még emlékszem – igen – tisztán emlékszem rá: Zalán vagyok.  Egy fény angyal, Escalus utolsó leszármazottja, akinek eltökélt feladata, hogy felszámolja az összes árnyangyalt, az Asmodeusok csoportját.

-         - Kelj fel – erős ütéseket érzek az arcomon, a fény, a füsttel vegyül, szinte könnyeket csal a szemembe – ébren van!  - valakinek a combján fekszem, megmozdítom a kezem, ezzel próbálom jelezni, hogy minden rendben van, még élek.

-                 -  Élek.

-         -     Hála a mindenhatónak  - hadarja gyorsan Alex, éppen, hogy vesz levegőt, látom rajta, hogy mennyire aggódik értem – minden rendben van? Folytathatjuk az utunkat?

- A fekete szemek áthatóan csillognak, ahogy néz engem, tele van aggodalommal, várakozással, és némi reménnyel, hogy ennek az egész apokaliptikus jelenségnek vége lesz.

Billegve, de sikerül feltápászkodnom: érzem, hogy elvesztem az egyensúlyom, de ő már is a karom után nyúl, és magához húz. A testem összeér az övével, érzem, hogy gyorsvonat ként ver a szíve, a testében pedig szétárad az adrenalin.

-         Amanda hol van? – zihálom, miközben erősen tart engem – ugye nem esett baja?

Félénken bólint.

-         Még nincs! De, ha nem sietünk, akkor hamar megeshet, hogy baja lesz, vagy meghal!

Összeszorul a torkom egy pillanatra, de próbálok erős maradni, ahogy nézem a lángoló épületeket, a kiáltozó embereket, és a némán fekvő halottakat.

                                                                 ***

-         Ébresztő – morcosnak tűnik a hang, ami szólongat. De, kit érdekel, alszom tovább, hisz ma töltöm be a felnőtt koromat – ébresztő!

-         Öt percet kérek – a fejemre húzom a párnát, nyomatékosítom, hogy én még igen is aludni akarok!

-         Te akartad – nevet fel Alex mellettem, és már rám is veti magát, hisz erős mellkasa a hátamat nyomja – most már felkelsz?

-         Nem! – Még jobban hozzám préselődik.

-         Rendben – megharapja a fülem, amit annyira utálok! A hideg futkos a hátamon, amikor megharapja a fülem, vagy akármi másomat is! Mindig is ilyen hülye volt, amióta csak ismerem.

Miután Pestről, Szegedre költöztünk, azóta ismerem. Nincs sok emlékem a gyerekkoromról, se anyáról és apáról. Annyit tudok, amennyit elmondott nekem Erika nagynéném. Hogy anyám keményen küzdött az életéért, de amikor életet adott nekem, azonnal belehalt a szülésbe. Persze nem kéne magam okolni, hogy elvettem az életét, de sokszor még is azt érzem, hogy ha nem esik velem teherbe, ha nem szül meg, akkor talán megmenekül.

-         Most már felkelsz? – Kicsit ingerültebb, de még mindig próbál kimért, és kedves maradni, amit valljunk be: igazán nehéz mellettem.

-         Nyertél – dörmögöm halkan, amire ő megsimítja a fejem.

-         Jó fiú vagy – és tessék. Megint elővette a lekezelő, lekicsinyítő stílusát, amit annyira – de annyira utálok, de tényleg! Ettől függetlenül még szeretem.

-         Hallgass! – komótosan fordulok át a hátamra, érzem, hogy kicsit magamhoz térjek: a napfény melege kellemesen szűrődik át a sötétítőn, éppen csak annyira, hogy langy időt adjon a szobának – csinálsz kávét?

A kérdésre Alex megfordul, majd bátorítóan elmosolyodik, és már a konyhában is terem.

Össze kéne szednem magam! A fenébe is, hogy már augusztus van. Mindjárt vége a nyárnak, mi pedig a végzős osztályba lépünk, és még annyi mindent meg kell tennünk!

Nincs mit tenni, utána megyek a konyhába, ahonnan már lehet érezni a friss kávé, tükörtojás illatát

Helyet foglalok a megterített asztalnál: minden evőeszköz, pohár katonás rendben van elhelyezve az asztalon.

-         Látom, még el is mosogatsz – mondom meglepetten, amire csak egy hümmögést kapok válaszul.

-         Inkább egyél, ma van a nagy nap, és nem mellesleg nem is vacsoráztál! – Kicsit morcos a hangja ugyan, de boldogan ringatja az oldalát: biztos valamiben mesterkedik, és, ha ő mesterkedik, akkor bizony ott nagyon komoly sérülések lesznek!

-         Ugye nem készülsz semmire?

-         Én? Te most szórakozol velem? Azok után, hogy Erika nagynénéd lábát majdnem eltörtük.

-         Eltörted – javítom ki, de már folytatja is:

-         Azok után nem készülök semmire… ami rosszabb, mint tavaly volt – karcos a hangja, hátrafordul és kacsint egyet, amitől még jobban fel tudnám képelni ezt az idiótát.

-         Te nem vagy normális!

-         Ehh, én mindig az vagyok, csak te vagy túlságosan zárkózott az új dolgoktól! – csattan fel az érveim ellen.

-         Apropó elzárkózás. Valaki az álmomban nagyon a combján tartotta a fejem – inkább elkezdem neki az álmomat elmesélni, látszólag nem lepje meg, hogy ilyeneket álmodok, mivel ha teheti, mindig velem van. Reggel, délben, este, és még sorolhatnám, hogy melyik napszakokban kell hallgatnom a hülye szövegeit.

-         Igazán?

Bólintok.

-         Szárnyad is volt! Szép, holló fekete – na ettől viszont, majd kiguvad a szeme, csoda, hogy a kávét nem köpte még rám, vagy az asztalra.

-         Biztos sokat vagyunk együtt – zavartan elmosolyodik, majd elkomorodik egy rövid pillanatra –volt még más is abban az álomban?

-         Ami azt illeti… - és tessék, nem tudok sose végig mondani egy árva mondatot, mert valami közbe zavar. Speciel most Amanda jött meg, már hallom a hangját az ajtón túlról.

-         Majd folytatjuk!

Felsóhajtok.

Bakker, egyszerűen nehéz bármit is elmondanom, ha nem engedik! Ez a baj Alexszel, mindig túl sok fele figyel, és ennek az a vonzata, hogy nem igazán érti meg, amiről is beszélek: hát benne volt az álmomban! Méghozzá hihetetlenül gyönyörű volt! Hollófekete volt a haja, mint most, a mellkasa pedig szilárd volt, mint a kő! A karjaiban pedig úgy éreztem, hogy nincs mitől félnem, mert ő megvéd engem!

Igazán szép álom lett volna, ha nem látok annyi hullát, meg égő áldozatot.