1, fejezet

Alex

-         Hali, Amanda – kiabál Zalán az asztalnál ülve – nem tudtam, hogy ilyen korán érkezel – kicsit csípősen hangzik a szájából, de még ez sem tudja Amanda mosolyát letörölni a képéről.

-         Ma van a – gyorsan a szájára tapasztom a kezem.

-         Csss! Még ne – leszereli a kezemet a szájáról, aztán egy pillanatra felcsillan a szemében a düh. A tipikus most ’ megmondom a magamét’ szöveg.

-         Nyugi, Alex! Túlreagálod! Tudtok, hogy el fog jönni ez a nap is egyszer! Őszintén szólva, én már számoltam vissza fele az éveket!

-         Tudom, csak nehéz elhinni, hogy tényleg…. felnőtt!

-         Tudom – a vállamra a helyezi a kezét, majd a fülemhez hajol. Még ilyenkor is pipiskednie kell, annyira alacsony – megjelentek rajta a stigmák?

Nemet intek.

-         Akkor rajtam is megjelent volna a fekete Asmodian rózsa egyik jele – félre húzom a szegycsontomnál a pólót, hogy megmutassam a nagy semmit – látod? Még semmi nincs!

-         Akkor jó! Ma szórakozni fogunk, hisz felnőtt a kis barátunk!

Elégedetten mosolygok rá!

Talán könnyebb lennem elhinni, hogy ez is csak egy átlagos nap: felkelünk, étkezünk, majd valami idióta programot kitalálunk és elütjük az időt.

De nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy hamarosan mindenre emlékezni fog. A születésére, az anyjára, az apjára, és arra a pillanatra, amikor megpecsételték az életet.

Az amnéziája véget ér, amint Escalus rózsájának a hat szirma megjelenik a testén. Eközben rajtam is meg fog jelenni Asmodian hat pecsétje, ami annyit jelent, hogy az életünk onnantól kezdve össze lesz kötve!

-         Nem jöttök? – Kérdi Zalán, miközben a kávéját fixírozza – kihűl minden – jegyzi meg végül csendesen.

Végül pedig helyet foglalunk az asztalnál. Az érettségitől kezdve mindenről beszéltünk, amiről csak tudtunk. De a legfontosabbról nem: az életéről.

Pedig szüksége lenne pár tanácsra, szeretetre, hogy ne akkor kelljen szembe néznie a zord igazsággal, hogy kész, az élete ennyi volt! És, hogy velem mi lesz? Belesem merek gondolni.

Annyit tudok atyámtól, hogy küldetésem van, és Zalán pedig a kellékem hozzá.

Ő nem tudja, hogy ki vagyok én, ki Amanda. Azzal sincs tisztában, hogy ő maga kicsoda.

-         Nagyon elbambultál Alex – szólít meg Amanda, Zalán pedig kicsit feszülten vizslatja az arcom – minden oké?

-         Persze – iszom egy kortyot. Szörnyen kaparja valami a torkom, vagy csak lehet, hogy nem akarok megszólalni, és valami frappáns megoldást keresek, hogy ne kelljen beszélnem.

-         Na, mind egy, elmentem tusolni  - azzal Zalán el is ment, és már csak ketten maradtunk az asztalnál.

A nagynénje most elutazott a gyerekkori barátnőjével, Rozi nénivel. A lakás hihetetlenül szép, és nem is büdös, mint a legtöbb idősek által lakott lakás. Ugyan cicomás, de kellemes a hangulata. Mindenhol angyalkás szobrok vannak: biztosra veszem, hogy ő is egy volt közülük – lehunyom a szemem.

-         Nézd – szólal meg Amanda – nem lesz egyszerű dolgunk! Tudom, hogy nehéz, de meg kell értened, hogy ennek meg kell történnie! A prófécia a születésétől kezdve beteljesült. Hogy viszont mi fog történni velünk? Arról nekünk, halandó angyaloknak fogalmunk sincs! De azt tudom, hogy amíg te mellette vagy, nem kell félnie – próbál mosolyogni, de látom rajta, hogy ő is annyira izgul, mint én. Elvégre a tizennyolc éves ma Zalán, az első szint ma veszi kezdetét – nem volt ma furcsa?

-         Ami azt illeti, de, vagyis inkább álmodott. Velem. Azt mondta, hogy fekete szárnyaim voltak. Biztosra veszem, hogy a folyamat elkezdődött!

-         Istenkém, istenkém, ez annyira…

-         Rémes?

-         Nem! Izgalmas!  - gyorsan hátra pillant, majd vissza – ami rá vár az…

-         Mind egy – zárom le a beszélgetést, mert a fene sem akarja, hogy folytassuk azt, ami hamarosan bekövetkezik. A sorsunk megpecsételődött, amikor anyánk méhébe kerültünk, és onnan az Árnyangyalok – Völgyébe. Legalább is csak én.

Amanda tudomásom szerint tisztán Escalus leszármazottja.

-         Túl sokáig készülődik – ráérősen felállok az asztaltól, majd a fürdő fele haladok, de egy pillanatra térde rogyok a fájdalomtól.

Hangosan felszisszenek.

-         Alex! – hallom, ahogy Amanda félre rúgja a széket, majd ide rohan hozzám, és lerángatja a pólóm: tiszta vér.

-         Édes istenem…

-         Mi az? Vérzik? Mondd már!

-         A jel.

Összeszedem minden erőm, és az előszobában lévő tükörnél szemügyre veszem magam: Asmodian rózsájának első szirma megjelent a szegycsontomnál.

Hatalmasat nyelek.

Már nem is a fájdalom irányít, nem attól könnyezek, hanem a gondolattól, hogy elkezdődött, amit árnyangyal életem végig ki akartam húzni.

-         Csak higgadtan – Amanda az oldalam cirógatja, miközben mélyeket lélegzem.

Látom, hogy a tekintetem kezd elborulni, kék tekintetem inkább feketévé változik, és a testemen fekete érhálózat kezd el kirajzolódni – mondtam, nyugodj meg – végül pedig a lány pofonja térít észhez – menj, vegyél fel valamit, addig én feltakarítom a vért, amit itt hagytál!

Egyet értek vele.

Felszaladok a lépcsőn, csak úgy trappolnak a lépteim a padlón, annyira sietek. Még egyszer megnézem magam a szobában lévő tükörnél: ugyan nem vérzik, de lilán izzik a pecsét helye.

Megrázom a fejem és inkább arra kezdet összpontosítani, hogy ne tudjon róla tudomást.

Tényleg eljött ez a nap is.

A prófécia első szakasza beteljesedett, méghozzá röpke tizennyolc év alatt. Mindig is készültem lelkileg a beszélgetésre, mindig is elakartam mondani neki, hogy mire számítson, de nem volt elég bátorságom a szemébe mondani, hogy az életed innentől kezdve maga lesz a káosz. Én… én nem voltam képes megtenni.

Mert féltem.

Hiába felnőtt, fogalma sincs arról, hogy milyen démonok is várnak rá a kinti világban, milyen eszelős lényekkel kell felvennie a harcot, és, hogy mi a legfőbb feladata: igen, azt hiszem ez lesz a legnehezebb az egészben. Elmondani, hogy mit kell tennie, ha itt az idő.