3. fejezet

Alex

-         Amanda, vidd ki innen! – Utasítom őt, miközben Zalánt gyorsan rendbe teszem – apám küldött téged, te féreg? – Megvillantja hatalmas agyarait.

-         Ki más? – Kibontja szárnyait, és követi a többi is – el kell vinnünk hozzá – hörgi hangosan, fröcsög a nyála – add át!

-         Azt már nem! – Amanda felkapja Zalánt, kiengedi hófehér szárnyait, legyint vele egyet, és már is kitör az épületből.

-         Nagyszerű, most már megmutathatom, hogy ki is vagyok – mélyet harapok az ajkamba, kicsordul a vér belőle.

Minden erőmmel a stigmámba összpontosítok: érzem, hogy egyre forróbb és forróbb lesz. A sötétség kezd szétáradni a testemben: készen állok a harcra.

-         Meggyilkollak te mocsok – két oldalt megindul egy árnyhorda , de én gyorsabb vagyok. Rácsapok a földre, sötét az aura, ami kijön a felszín alól, előrántom Asmodian kardját, és megpróbálom előidézni a szárnyaimat. Ezer éve nem csináltam ilyet, de most meg kell próbálnom. A fenébe is, nem sikerül!

Itt az első démon, levágom a szárnyát, belecsapódik a falba, a másikat gyomron döföm, amitől hevesen el kezd vérezni. Hallom, ahogy szitkozódik, majd lerántom a fegyveremről.

-         Nem sikerül a szárnyaidat megidézni? – Önfeledten veri a mellkasát, majd megindul felém – készülj!

Időben kapcsolok, oldalra kivétem az ugrást, megpróbálom megsebezni, de a kardom, még csak nem is sebzi meg.

-         Fekete pajzs van rajta – lehunyom a szemem: megpróbálom előhívni apám pecsétjének az egyikét – érzem, hogy a düh, a árnyangyalok lelke összpontosul a sziromban: az elmém elborul, a pólóm leszakad akkora erőt fejtek ki!

-         Mire készülsz? – újabb rohamra készül, de én megint gyorsabb vagyok, átvillanok a háta mögé, ráugrok a hátára, gugoló pozícióban vagyok rajta, magasra tartom a fegyverem, elsuttogom az ős isten imáját: Árnyangyalok lelke, térjetek egy helyre, segítsek nekem, hogy legyőzhessem ellen felem!

A kard éle vérvörösen izzik: sikerült a mágia!

-         itt a vége – egy hatalmas lendülettel a hátába döföm a kardomat, amitől még jobban begerjed, és vadul elkezd rángatózni. Akár, hogy próbálom megtartani az egyensúlyom, ledob magáról, és a földre vetődöm.

-         Azt hitted ennyi elég, a hatalmas árnysereg vezérének meggyilkolására? –most már nem csak az írisze fekete, hanem az egész szemgolyója – tegyünk pontot a mulattság végére – feltartja, mint két kezét, hatalmas, fekete szárnyai a port verik, miközben csapkodnak, sötét, spirális aura kering a tenyerében: egy tiltott varázslatra készül – véged!  - elhajítja a gömböt, én pedig meg próbálok moccanni, de nem tudok, a lábamat egy béklyóval oda kötözte, amíg nem figyeltem.

Hiába próbálom vágni a karddal sehogy nem vagyok képes elvágni, már csak pillanatok kérdése és tényleg kinyír!

Utolsó esélyként a pengét magam elé tartom, tompítani próbálom a csapást!

-         Hiányoztam? – Amanda az, egy fény áriával felturbózott pajzsot emelt elém – most pedig, Escalus nevében, sötét lélek, saját fegyvered fog téged elpusztítani – a sötét gömböt visszaveri a bukott angyalra.

-         Egyszer úgy is beteljesül a prófécia – Utolsó erejével kiáltozza az alvilág egyik démona - egyszer meg kell halnia!

Vakító a hófehér fény, ami a sötét gömböt megtisztította: fogalmam sincs, hogy csinálta, de időben érkezett!

A többi sötét teremtény, menekülni próbál, kibontják szárnyaikat, testük velejéig romlott lett.

-         Hagyd, egy pillanat az egész – Feláll Amanda, keresztbe fonja karját a magasban, lehunyja a szemét, minden erejét a két tenyere közé összpontosítja,  egy fény lándzsa jelenik meg egyszerre: ketté osztja, az egyik a föld alá küldi ujjával, a másikat egyből a démon szárnyaira utasítja, amit le vág, majd a szívébe állítja - meg is lennénk  - egy erős mozdulattal kirántja belőle a fegyverét: az egész vérben lucsok!

-         A másik, elmenekül – Mutatok jobbra, amire ő is oda összpontosít: a másik kard hirtelen ugrik elő a földből, és határozottan szeli ketté a másik árnyangyalt. Nem csak a testét, de a beleit is kettévágta. Ahogy elnézem, elég sokat gyakorol egymagában, hogy ennyire jól tudjon célozni – szép munka volt!

-         Tudom – fújja ki a levegőt, majd vet rá megy pillantást. Az arca tiszta korom, de a szárnyai még mindig fehérek maradtak: Isten tökéletes teremtménye – mutasd magad. Biztos megsérültél, letérdel mellém, felsegít, a falnak támaszt. majd a tenyereit, a hasamhoz, majd a karomhoz emeli: a fény, amit rá összpontosít, meleg és bizsergető. A sebeim kezdenek összehúzódni, a bőröm az adott területen megtisztul, ahol Escalus szent fénye éri.

-         Azt hiszem, van még egy hely – megfordítom a hátam, ő pedig már automatikusan tartja oda kezét – sikerült? - Nem válaszol, de még mindig érzem a bizsergést –mondd már, mi van!

-         Nem lehet, hogy amíg nem figyeltél, akkor valami történt? – szembe fordulok vele, mire még elkomorodottabban kezd el rám tekinteni – számításaim szerint, egy tiltott mágiával ellátott pecsétet helyeztek el a testeden – aggódva végig simít a hátamon, majd hirtelen visszahúzza a kezét – erről beszéltem. Nem érhetek hozzá, mert én fény angyal vagyok, te meg árny, ebből eredően én nem törhetem meg, de valaki képes rá.

-         Nem számít, Zalán biztonságban van? – Felsegít a földről, majd megtámaszt, hogy biztosan meg tudjak állni a lábamon – ugye nem esett baja?

Nemet int.

-         Amennyire csak átvizsgáltam, nem látta rajta semmi olyat, ami démoni eredetű lenne – mondja végül beismerően – de mennünk kell, nem bukhatunk le!

Bólintok.

Átkarolom a vállát, ismét szélesre tárja a szárnyait, és már itt sem vagyunk.

A széllel elszállunk.

                                                          

                                                               ***

-         Kimerültnek látszik – suttogom halkan. Amanda mellettem ül, a széken, Zalán az ágyán fekszik, egy vizes törölköző van a fejére rakva. Pár óra alatt felment a láza.

-         Biztos, hogy az. Nem volt egy könnyű menet a mai este, de végződhetett volna sokkal, de sokkal rosszabbul! – megszorítja a kezem, én pedig egy gyenge mosolyt küldök neki bátorításképpen – rendben lesz!

-         Mitől verejtékezik? Mi történik?

-         Szedd le róla a takarót, és a pólót, valamit meg kell néznem – teljesítem a kérést, lerántom a takarót róla, majd a pólót.

-         Ez, ez nem lehet igaz, ilyen hamar? Miért?  - Amanda a szája elé teszi az egyik kezét, megremeg az idegességtől – a második szirom is kinyílt! Hozz egy kendőt, el kell állítani a vérzését – Még mindig mereven áll, nem mozdul - siess! – Nehezen, de erőt vesz magán, és megindul, addig én is végig tapogatom magam: én is vérzem. Rajtam is egy pecséttel több lett, a második fekete rózsaszirom is megjelent, pont ott, ahol neki.

-         Meghoztam – letörli a vért róla, majd rólam – ez feketén izzik, megmérgezték a jelet!

-         Csókold meg, Amanda! Csak egy Escalus – féle angyal tudja meggyógyítani – kérlelem.

-         Tévedsz. Örököltem egy könyvet, amiben mindenre van megoldás. Csak egy démon tudja elvenni a mérgezett angyal fájdalmait! Neked kell megcsókolnod, Alex!

-         Ez egészen biztos? Működni fog?

-         Fogalmam sincs! Volt tizennyolc évünk, hogy felkészüljünk, most mégis tehetetlenek vagyunk!

-         Ha, az kell, akkor megteszem – finoman megcsókolom Zalánt. Érzem, ahogy a méreg a testéből, az enyémbe áramlik. Maró, görcsös érzést okoz, az izmaim megfeszülnek tőle.

-         Sikerült, a szirom tisztul! – ujjong Amanda, kicsit megkönnyebbült – a te testedből pedig kifog tisztulni, hisz, ami ránk ártalmas, az rátok nézve teljesen ártalmatlan! Viszont jobb, ha tudod, hogy megpróbáltam pár emlékét kitörölni! De nem voltam képes mindre, mert a pecsét egy bizonyos ponton már megakadályoz!

-         Ezek szerint tényleg hozzátok tartozik… - csalódottan simítok végig az arcán. Látszólag már a láza is lejjebb ment. Nem vacog, nem izzad, és a levegőt is sokkal könnyebben veszi.

Elkezdődött.

A második szirom, a következő fokozat: az átalakulás része. Hamarosan olyan dolgokra lesz képes, amire halandók, és mi, démonok sem vagyunk. Ő az egyetlen.

Ő az, akitől mindenki félni fog.

Ő az.